Vaksötét düh

Bálint a korláthoz tapadt, de nem érezte a fém hűvösét; a dübörgő szíve elnyomott minden más ingert. Enci szavai, a bezárt ajtó és a halk, mégis átható sírás keveredett benne fojtogató gombóccá. A sötét lépcsőház amúgy is nyomasztó volt, most mégis mintha besűrűsödött volna körülötte a levegő, tehetetlensége egyre súlyosabbá vált. Aztán valami mély, torzított zúgás ütötte meg a fülét felülről, amit azonnal követett egy éles, recsegő hang, mintha valami szakadt volna szét a falban.
Egy hatalmas, vakító szikra villant fel a második emelet felől, majd egy fojtogató, égett műanyag szag terjengett a levegőben. Pár másodperc múlva a teljes ház vaksötétbe borult. A lépcsőházban tompa puffanások hallatszottak, valaki felkiáltott a sötétben, és a doktor rendelőjéből a babasírás azonnal hisztérikus sikollyá erősödött. Erika dühös, kétségbeesett hangja hallatszott bentről, ahogy a zárral birkózik.
Perceken belül a folyosóra özönlöttek a lakók, mobiltelefonok zseblámpái villództak idegesen. Kelemen Dániel arca sápadt volt, de tekintetében a tehetetlen düh lángolt. Szabó Gábor, akinek mindig is gyenge volt a szíve, kapkodta a levegőt, és remegő kézzel tapogatózott a falon. Enci sem maradt Bálint mellett; öklét szorítva indult el a sötétben, arca megkeményedett a haragtól.
– Karesz! – üvöltötte valaki, és a név végigfutott a folyosón, mint egy villám. – Karesz, te idióta! Ezt most megittad!
A dühös tömeg, melyben Dániel és Gábor jártak elöl, egyenesen a második emeletre tartott. Lépteik visszhangoztak a néma, sötét lépcsőházban, miközben a felcsapó lincshangulat tapinthatóvá vált. A zaj, az égett szag és a fenyegető sötétség elegyedett a lakók feszültségével. Fekete Zoltán lefelé jövet találta magát szembe a dühödt tömeggel, de a káoszban már az ő bürokratikus szigora is kevésnek tűnt. A csoport Karesz ajtajánál torlódott fel, dörömbölésük ádázul verte a falat, miközben a kiabálás egyre hangosabb lett.