Metsző hangok a gangon

Fekete Zoltán nehéz léptei még el sem haltak a harmadik emelet felé, amikor az egyes lakás ajtaja résnyire nyílt. Dr. Bordás András lépett ki a homályos folyosóra, kezében egy recsegő, elemes zsebrádióval.
– Meghibbant maga, Zoltán?! – dörrent a professzor rekedt hangja a sötétbe, ahogy felháborodottan megrázta az öklét. – Magánlakásba nem teheti be a lábát sem maga, sem az a dörzsölt Balog ügyvéd! R = U/I, ezt minden hülyének tudnia kellene, a magánszféra meg szent!
A közös képviselő megállt a lépcsőfordulóban, visszavetve a lámpa éles fénysugarát az idős mérnökre, de válaszra sem méltatva haladt tovább felfelé.
Bálint a korlátnak dőlve hallgatott. A szűk pólója alatt gyorsan emelkedett a mellkasa, tenyere izzadt a dühtől. Ekkor Enci lépett ki az árnyékból. Testének melege és hűvös, kimért illata azonnal felkavarta a férfit, de a nő tekintetében nem volt semmi gyengédség.
– Inkább a sárga cetli miatt aggódsz, igaz? – kérdezte Enci, és a hangja metszőbb volt a lépcsőházi huzatnál. – Pedig odabent, a rendelőben nem a tűzoltók várnak rád.
Az orvosi ajtó mögül tompa, vékony gyereksírás szűrődött ki, majd Dr. Szabó belülről határozottan ráfordította a kulcsot a zárban. Bálint képtelen volt megszólalni; a fojtogató sötétben Enci közelsége és a lelepleződés jeges réme egyszerre bénította meg.