A képernyő kék fénye

Dániel lassan hátrált a dörömbölő tömegtől. A zsebében megrezgő telefon kékes fénye élesen világította meg verejtékező arcát a vaksötét lépcsőházban. Egy névtelen értesítés villant fel a kijelzőn: „A tegnap esti tranzakciót regisztráltuk. Nincs visszaút.” A torkában lüktetett a vér. Tegnap éjjel, amikor átlépte a hatáskörét és letöltötte a cég belső ügyféllistáját, még azt hitte, ez a kockázatos akció lesz a menekülőútja a mókuskerékből. Most, a sötét folyosón, ahol a szomszédok dühösen követelték Karesz fejét, a szabadság ígérete hirtelen fojtogató hurokká változott.
Körbenézett. Erika a lépcsőfordulóban állt, sápadtan szorította magához a takarót, tekintetével a sötét folyosót pásztázva, mintha tőle is el akarna venni valamit a közeledő hatóság. Fekete Zoltán zseblámpájának éles csóvája végigsöpört a falakon, pont Dániel arcába vágva.
– Mindenki menjen vissza a lakásába! – kiáltotta Fekete bürokratikus ridegséggel. – Ez a magánakció szabálytalan és veszélyes!
– Elég a parancsolgatásból, Zoltán! – vágott vissza Dr. Bordás András hangja a sötétből, miközben a mérnök zseblámpájával a biztosítéktábla felé tapogatózott. – Magának nincs felhatalmazása arra, hogy ellenőrizze a lakásainkat! R = U/I, ezt magának is tudnia kellene, ahelyett, hogy itt rendőröst játszik!
Dániel ujjai remegtek, ahogy újra megnyitotta az üzenetet. A telefon térerő-jelzője lassan ingadozott a vaskos betonfalak között. Vajon ki tudhatta meg? A folyosón tomboló káosz háttérzajjá törpült a fejében ordító pánik mellett. Karesz bentről, a bezárt ajtó mögül hisztérikusan kiabált vissza a dühös lakóknak, de Dánielt már csak az érdekelte, hogyan törölheti a tegnap esti döntése nyomait ebben a vaksötét csapdában.