Üzenet a második emeleten

Bálint egyetlen éles, vad mozdulattal tépte ki a karját Erzsi néni szorításából. Az öregasszony szavai – a barna boríték, a hátsó udvar felé osonó orvos és a gyermek – jéghideg tüskeként fúródtak a koponyájába. Nem felelt semmit, csak felrohant a második emeletre vezető lépcsőfokokon, magára hagyva a kárörvendő öregasszonyt a homályos fordulóban.
A második emeleti folyosó korlátjánál Kelemen Dániel állt, torkában dobogó szívvel. A fiatal adatelemző arca krétafehér volt a kijelző fakó fényében. A telefonja halkan megrebbent a kezében: egy újabb, ismeretlen szágról érkező üzenet bukkant fel. „Tudjuk, mit tettél tegnap éjjel a rendszereinkben. Nincs visszaút.” Dániel gyomra görcsbe rándult. A tegnap esti elhamarkodott, kétségbeesett döntése, amellyel átlépte a saját morális határait, most láthatatlan hurokként szorult a nyakára. Kényszeresen nézett körül a sötétedő folyosón, szorongva attól, hogy valaki meglátja a zaklatottságát.
A lépcsőház feszült csendjét Köves Dezső bácsi léptei törték meg, aki a szomszédos ajtóból kilépve gálánsan megemelte kalapját a folyosón állók felé, mit sem sejtve a szomszédok belső pokláról.
Bálint észre sem vette az idős embert; vakon elrohant Dániel mellett, egyenesen a hátsó lépcsősor irányába, hogy elcsípje a rendelőből menekülő Szabó doktort. Dániel egyedül maradt a nyitott folyosón a vibráló telefonnal és a felkavaró tegnapi titok súlyával, miközben lentről a katasztrófavédelem szirénáinak tompa visszhangja kúszott fel a falakon.