Az éber szem a félemeleten

A tűzoltók és a hatósági szakemberek nehéz bakancsai már a pincefokokon csattogtak, szétcsapva a résekből szivárgó nyirkos párát. Székely Ricsi még elszántan próbált a csapat elé vágni, hogy a levendulaillatú mellszoborként tornyosuló öblítős kartonokkal elállja a szuterén bejáratát, miközben Fekete Zoltán görcsösen szorongatta a zakója zsebét, ahová dr. Balog Henrik uzsorás jegyzeteit rejtette.
Bálint pár lépéssel lemaradt a menettől a félemeleti fordulóban. Éppen átlépte volna a csőtörés okozta tócsa szélét, amikor az egyes lakás ajtaja résnyire nyílt. Vincze Erzsébet nem hordott papucsot; nesztelenül, mint egy árnyék lépett ki a hideg kőre. Száraz, csontos ujjai váratlan erővel mélyedtek Bálint biztonsági őri egyenruhájának ingujjába.
„Ne siess úgy lefelé, Bálintka” – sziszegte az öregasszony. Szemei mögött ott bujkált az a jól ismert, csípős káröröm, ami évtizedek óta tartotta rettegésben a házat. „A csempész srác dobozai a legkisebb bajod most. Szabó doktor az imént osont ki a rendelőjéből a hátsó udvar felé. Egy vastag, barna borítékot dugott a kabátja alá, és a lányka volt vele... tudod, az a baba, akinek a szemforma-hibája kiköpött a tiéd.”
Bálint arca elfehéredett a dühtől, megrándította a vállát, de Erzsi néni szorítása meglepően szívósnak bizonyult. Lentről összecsaptak a hangok: a katasztrófavédelmisek felkattintott reflektorai éles fénnyel világították meg a pincei vízórát, Ricsi pedig torkaszakadtából magyarázta a vízkőmentesítő öblítők jótékony kémiai hatásait. A valódi csapda azonban fent, a sötét lépcsőfordulóban pattant zártra Bálint körül.