Illatosított csődtömeg

Fekete Zoltán arca a penészgátló festék sápadt színét vette fel, amikor dr. Balog Henrik zsebéből előkerült az aranyozott toll, hogy rögzítse a barátinak hazudott, ám valójában kíméletlen uzsorás kölcsönszerződés vázlatát egy zsíros papírzacskó hátulján. A katasztrófavédelmisek türelmetlenül kopogtattak a nehéz zseblámpáikkal a málló vakolaton, miközben Székely Ricsi, a szuterén önjelölt logisztikai császára, hősies elterelő hadműveletbe kezdett. Három karton csempészett, osztrák öblítőt torlaszolt el a csöpögő elektromos szekrény alá, váltig állítva, hogy a „vadvirág-esszencia” majd semlegesíti a zárlatot és a pincei gázszagot is.
Melinda ezt a kaotikus pillanatot látta alkalmasnak arra, hogy a vizes, foszladozó fényképet egyenesen Bálint dühös ábrázata elé nyomja a sötét folyosón. Bálint azonban, akit fűtött a biztonsági őri éberség és a növekvő düh, inkább Ricsi gyanúsan csillogó, zárjegy nélküli parfümös dobozait leste a lépcsőfordulóból, mintsem a múlt elázott darabkáit kutatta volna.
„A fizika nem kér enni, de Balog úr igen!” – kiáltotta le dr. Bordás András a korláton áthajolva, miután befejezte a váltóáram dicsőítését. „Ha ezt aláírja, Fekete úr, a házat nem a víz, hanem a végrehajtó viszi el!” A lakók fenyegető morajlása közepette a hatóság végül megindult a pince felé, ahol Ricsi feketekereskedelmi birodalma és a ház maradék méltósága egyetlen szikrára várt.