Üzenet a kapualjban

Dániel óvatosan visszahúzódott a kapualj árnyékába, miközben Fekete Zoltán dühe Bálint felé fordult a lépcsőpihenőn. A kabátja belső zsebében lapuló boríték mintha égetné a bőrét, de mielőtt kiléphetett volna a nyitott kapun az utca felé, a telefonja rövid, fémes zümmögéssel rezdült meg a markában.
A kijelző kivilágosodott. Egy ismeretlen, rejtett számról érkezett az üzenet: „A tegnap esti döntésednek ára van, Dániel. Ne hidd, hogy a sötétben senki sem látott.” A hideg verejték azonnal kiverte a hátát. Az adatelemző kényszeresen a kijelzőre meredt, ujjai fehéredtek a telefon peremén; a tegnap éjjeli kétségbeesett, elhamarkodott lépése, amiről azt hitte, végleg eltemette, most mint egy elkerülhetetlen lavina indult meg felé.
Közben a földszinti kisbolt nyitott ajtajából Szilágyi Marika lépett ki, kezében egy műanyag rekesszel. Végignézett a folyosón kiabáló közös képviselőn és a sápadtan hallgató Bálinton, majd csöndesen Dániel felé fordult.
– Zoltán úr megint addig ingerli a hatóságot meg a lakókat, míg végül mindenkire rászakad ez a ház – jegyezte meg halkan, miközben ártatlannak tűnő, mégis éles tekintettel pillantott a férfi remegő kezére.
Dániel nem válaszolt. Hirtelen megfordulva a lépcsők felé indult, hogy felrohanjon a saját lakásába, de minden egyes lépésnél úgy érezte, a tegnapi titka és a zsebébe rejtett boríték súlya menthetetlenül a mélybe húzza.