Ampullák a lépcsőházi kőlapon

Dániel a második emeleti pihenőig szaladt, ahol a tüdeje majd elpattant a légszomjtól. A telefonja még mindig a tenyerébe vágott; a kijelző elhalványult fénye mintha még most is égette volna a bőrét. A lépcsőforduló félhomályában egy alak torpant meg: Kerekes Lívia épp a táskájában matatott, amikor a férfi szinte nekirohant.
A patikárius nővérke szeme kerekre nyílt a meglepetéstől. A kórházi köpenyét már utcai kabátra cserélte, de az ujjai közül egy apró, átlátszó műanyag tasak csúszott ki, és csörrenve koppant a kőlapon. Lívia egyetlen villámgyors, gyakorlott mozdulattal kapta fel a receptköteles pirulákat rejtő csomagot, miközben tekintete önkéntelenül Dániel kilógó barna borítékára tévedt.
– Vigyázzon már, Dániel! – sziszegte halkan, de a hangjában nem düh, hanem elfojtott riadalom bujkált. – A fél ház a korlátnál fülel Zoltán üvöltözése miatt, maga meg úgy rohan, mintha a hatóság jönne a nyomában.
Mielőtt Dániel válaszolhatott volna, a lenti lépcsőfokokról nehéz, szapora léptek sora csapódott fel. Bálint bukkant fel a fordulóban, arca az orvos ultimátuma után feldúlt és kétségbeesett volt. Amikor meglátta Líviát, megtorpant, szemei görcsösen a nő táskájára szegeződtek. A feszültség szinte vágni lehetett köztük.
Dániel nem várta meg a folytatást. Kikerülte őket, a saját ajtajáig rohant, s míg a kulcsot a zárba passzította, hallotta, ahogy Lívia szinte suttogva számonkéri Bálintot a folyosói jelenetért.