A zöld ajtó mögött

Bálint nem válaszolt Líviának, csak intett egy türelmetlen, feszült mozdulattal, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel indult lefelé az első emeleti folyosó irányába. A lépcsőház hűvös huzatában a cipője kopogása végigvisszhangzott a sötétedő kőlapokon. Ahogy elhaladt az egyes lakás előtt, a ajtó kémlelőnyílása mögött apró, fémes kattanás hallatszott, s a kopott, zöldre mázolt faajtó résnyire nyílt.
Vincze Erzsi néni állt a küszöb védelmében, otthonkájának zsebébe süllyesztett kézzel. Szürke, éles tekintete azonnal Bálint elfehéredett, izzadt arcára szegeződött. Nem lépett ki a folyosóra, de a kimért jelenléte úgy állta el a keskeny átjárót, mint egy láthatatlan, fojtogató torlasz.
– Hová ilyen sietősen, Bálint? – kérdezte halk, csikorgó hangon, amiben semmi öreges gyöngédség nem bujkált. – Azt hitted, ha elszaladsz a doktor rendelője meg a lépcsőházi vita elől, a problémáid is odafönt maradnak?
Bálint megtorpant, s görcsösen a vascorlát hideg csövébe kapaszkodott. Sötétvörös foltok jelentek meg a nyakán a felgyülemlett feszültségtől.
– Nem érek rá, Erzsi néni. Békén hagyna végre?
Az idős asszony lassan előhúzta a jobb kezét a zsebéből. Ráncos ujjai között egy vastag, merev barna boríték csücske villant meg a derengő folyosói fényben.
– Ha a határidő lejár, Enci pontosan meg fogja tudni, hol töltöd a kimaradt éjszakai műszakjaidat – suttogta Erzsi néni, száraz ajkait alig mozgatva. – Megtudja Erikát, meg a kisbabát is. Ebben a házban minden falnak füle van, Bálint, és a végén minden papír hozzám fut be. Estig kapsz haladékot, különben magam teszem a borítékot a lábtörlőtökre.
Bálint torka teljesen kiszáradt, a szívverése dübörögve visszhangzott a fülében. A zsarolás hálója végérvényesen ráfonódott, és az idő gyorsabban fogyott, mint valaha.