Földszinti ultimátum

Bálint meg sem várta, hogy az öregasszony befejezze a fenyegetőzést. Kitépte magát a fojtogató pillantások elől, és a lépcsőn rohanva vetette le magát a földszint felé. A szűk fordulóban majdnem elcsúszott a nedves kőlapokon, de a lépcsőaljban megpillantotta Erikát. A nő remegő kézzel szorította magához a vékony takaróba csavart csecsemőt, s mielőtt Bálint utolérhette volna, besurrant Dr. Szabó András rendelőjének felpattanó ajtaján.
Bálint nekifeszült a zöldre mázolt faajtónak, de a kilincs már nem mozdult. Belülről éles kattanással fordult el a másodzár.
– Erika! Nyisd ki! – dörömbölt halkan, dühösen a matt üveglapnak döntve a homlokát.
A földszinti szuterén felől Lugosi Jenő tompa, torzított baritonja szűrődött fel a csöveken át, elnyomva a folyosó neszét. Odabent felkattant a zár, s az ajtó csak résnyire nyílt ki. Szabó doktor elfehéredett, izzadt arca bukkant elő a sötét előtérből. A háttérben Erika halk sírása hallatszott.
– Egy lépést se, Bálint – sziszegte a háziorvos, s a keze úgy remegett a kilincsen, mintha láz gyötörné. – Balog Henrik még ma este ráterheli a kártyaadósságomat a rendelőre. Ha nem hozol nekem kétszázezer forintot készpénzben, hogy kifizethessem az ügyvédet, akkor nemcsak a borítékos öregasszony fog beszélni. Magam megyek fel Encihez, és adom át neki a gyerek születési papírjait.
Bálint ökle görcsbe rándult. A csapda végleg bezárult körülötte.