Ultimátum a lépcsőfordulóban — új hang

A fém ajtóretesz kattanásának visszhangja még ott kísértett a sötét kapualjban, amikor Bálint lassan hátrálni kezdett a rendelő tejüveges kapujától. A markában úgy szorította a telefonját, hogy a műanyag szélei szinte a bőrébe vágtak. Egyetlen órája maradt, hogy előteremtse a hiányzó összeget Balog Henrik számára, különben az orvos beváltja a fenyegetését, és a másodikon gondosan felépített, álságos élete kártyavárként omlik össze.
Ahogy a lépcsőfordulóhoz ért, a vaksötétben apró, sárgás fénysugár pásztázta a nedves kőlapokat. Köves Dezső baktatott lefelé a korlát mellett, megszokott, elegáns kalapját még a félhomályban is a fejébe nyomva. Az idős nyomdász a házat sújtó áramszünet közepette is megőrizte rendíthetetlen gálánsságát; kabátja belső zsebében frissen bélyegzett, kézzel igazított igazolások lapultak, amikkel épp a megszorult lakóknak próbált némi haladékot szerezni.
– Jó estét, Bálint úr – bicentett halkan Dezső bá, amint a fénysugár egy pillanatra összefonódott a lépcsőn. – Elég fojtogató a levegő idelenn. Csak óvatosan, a fordulóban csúszik a vakolat.
Bálint válaszra sem méltatta az öreget, csak átpréselte magát mellette a szűk átjáróban. Odabent, a bezárt ajtó mögött Dr. Szabó szótlanul csúsztatta fiókjába a gyerek születési papírjait, miközben Erika a vizsgálólámpa szűk fénycsóvájában próbálta elcsendesíteni a csecsemőt. Bálint tudta, hogy a földszintről nincs tovább útja: fel kellett mennie a második emeletre, ahol a sötétben Enci léptei már a folyosó kövén visszhangoztak.