Ultimátum a kormos lépcsőházban

Dániel határozott mozdulattal fejtette le magáról az orvos reszkető ujjait. Nem válaszolt Enci kiabálására sem, hanem a korlátba kapaszkodva elindult lefelé a koromtól bűzlő lépcsőfokon. A telefonja kijelzőjén futó visszaszámlálás hideg zuhanyként hatott rá: a húsz percből már alig tizenhét maradt, és a házban uralkodó káosz csak megnehezítette, hogy észrevétlenül kimeneküljön az utcára.
A félemeleti kanyarból erős elemlámpák éles fénye vágott át a szálló füstön. Fekete Zoltán tört utat magának a lépcsőn felfelé, arcán a megszokott, merev szigorral, nyomában pedig dr. Balog Henrik lépkedett jéghideg eleganciával, mintha a korom elkerülné a méregdrága öltönyét.
– Álljanak meg! – csattant fel Fekete úr hangja, ahogy elállta Dániel útját. – A szomszéd házból már értesítették a hatóságot a füst és a gázszag miatt. A katasztrófavédelem percek alatt itt van.
– És ha megérkeznek, ez az épület életveszélyes minősítést kap – vette át a szót dr. Balog Henrik halk, metsző hangon. Tekintete végigsöpört a folyosón rekedt lakókon, majd megállt dr. Szabón. – Azonnali rendkívüli közgyűlést hívunk össze az udvaron. Vagy most helyben megszavazzuk a felújítási alap triplázását, vagy a hatósági ellenőrök még ma lezárják a házat, és mindenkit kilakoltatnak.
Dr. Szabó kétségbeesetten szorította magához a táskáját, Balog felé sem merve nézni, miközben Máté a háttérben egy frissen átvett fizetési felszólítást gyűrt a zsebébe. Dániel kihasználta a lakókra nehezedő sokkot: átfurakodott Fekete Zoltán mellett, és sietős léptekkel megindult a kapualj felé. Tudta, hogy a ház feje felett most csap össze a hurok, de az ő óráján már csak tizennégy perc maradt.