Pánik a fénysugárban

Enci telefonjának vakító kijelzőfénye épp abban a pillanatban pásztázta végig a füstös folyosót, amikor Dániel megpróbált óvatosan hátrálva besuranni a saját ajtaján. A éles fénycsóva telibe kapta dr. Szabó Andrást, aki félig szétgombolt zakóban, orvosi táskájába kapaszkodva bukdácsolt előre a sötétben. A doktor nyomban szembetalálta magát Dániellel, és megragadta a fiatalember kabátujját, mintha az lett volna az egyetlen mentőöv a füstbe borult Vászoly utcai süllyedő hajón.
– Maga az, Dániel? – sziszegte a doki, miközben leheletén érezni lehetett a tegnapi kártyaparti megmaradt konyakszagát. – Ugye nem maga hívta rájuk a hatóságot? Ha a rendőrség kiszáll erre a szétégett katyvaszra, mindennek vége! Megtalálják a... tudja, mit!
Dániel zsebében ekkor akkorát ugrott a telefon, hogy majdnem ki esett a nadrágjából. A kijelző halvány fénye alulról világította meg rémült arcát. A zsaroló újabb üzenetet küldött: „A sötétség nem takarja el a tegnap esti döntésedet. Húsz perced van, mielőtt a lakók megtudják az igazságot.”
– Hagyjon engem, doktor! – nyögte Dániel, miközben Enci dühösen lépett közelebb hozzájuk, mobilja vakufényével vakítva mindkettőjüket.
– Mit sutyorogtok itt a sötétben?! – csattant fel Enci, miközben Szabó Gábor a háttérben teljes erőből dörömbölt Karesz füstölgő ajtaján. – Inkább hozzatok egy porral oltót, mielőtt a hatóság lezárja az egész házat!
Dániel érezte, hogy a hurok nemcsak az ő nyakán, de a teljes második emeleten szorul. A hatósági bejelentés emlegetése láthatóan dr. Szabót is a gutaütés szélére sodorta, Dániel pedig tudta: ha most nem hoz egy gyors döntést, a tegnapi titka hamarabb kiderül, mint ahogy a villanyszerelő egyáltalán felvenné a telefont.