Új üzenet a sötétben

A folyosóról beszűrődő zseblámpafények keskeny csíkokat rajzoltak a második emeleti lakás parkettájára. Kelemen Dániel az ajtó belső oldalának támaszkodva hallgatta a lépcsőházból felverődő morajlást: Balog Henrik jéghideg alkudozását és Fekete Zoltán szaporázó, csukló hangját. Dániel tenyere izzadt a kilincsen. Nem a hatósági ellenőrök miatt remegett a térde, hanem a zsebében meglazuló halk, ütemes rezgéstől.
Előhúzta a telefont. A kijelző éles kék fénye megvilágította sápadt arca élét. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet villogott a képernyőn, mindössze néhány szóval: Tudom, mit tettél tegnap este. A hideg végigfutott a hátán. A tegnap éjféli, elhamarkodott döntése – amikor a végső elkeseredésében átlépte azt a bizonyos határt a számítógépe előtt – most visszahullott rá. Kényszeresen újra és újra frissítette az alkalmazást, de több sor nem érkezett, csak a számláló ketyegett.
Odakint a lépcsőfordulóban nehéz léptek morajlottak. Dr. Szabó András türelmetlenül, káromkodva tolta félre a gázóra-fülke előtt álldogálókat. Az orvos arca vöröslött a dühtől; látszott rajta, hogy a kora esti kártyaveszteség és Balog jelenléte a pattanásig feszítette az idegeit.
– Hagyd a hülyeségedet, Henrik, ne most forgass ki mindenkit a vagyonából! – csattant fel Szabó doki hangja, miközben elviharzott Dániel ajtaja előtt.
Dániel óvatosan elfordította a felső zárat, a láncot a helyére kattintotta, és kucorgva húzódott vissza az íróasztalához. Fekete úr ma is körbejárt a házban, de a valódi fenyegetés nem a közös képviselő jegyzőkönyveiből áradt. Dániel a sötét kijelzőt bámulva tudta: a tegnap esti titok kiszabadult, és a falak mögött valaki már a nyomában jár.