Új arc a pult előtt — új hang

Az áramszüneti káosz utáni reggelen a Vászoly utca 6. kapualjában még mindig a kiégett vezetékek fanyar füstje terjengett. A földszinti csemegézésben Enci fásultan rendezgette a polcokat. A Bálinttal való végleges szakítás óta a lány alig aludt; képtelen volt kiverni a fejéből a folyosón elhangzott vádakat. A pince felől eközben tompa csobogás és Lugosi Jenő távoli, rekedt áriázása szűrődött fel, ahogy a főcsap eltekerése után a víz lassan elárasztotta a szuterént.
A boltajtó feletti csengő halkan megszólalt, és egy harminc körüli, szokatlanul egyenes tartású férfi lépett be. Nem a házból való volt: mozdulataiból hiányzott a lakókra jellemző gyanakvó fásultság. Kedvesen köszönve kért egy kávét, miközben tekintete érdeklődve járta be a helyiséget.
– Maga régóta dolgozik itt? – kérdezte tiszta, nyílt hangon, közelebb hajolva a pulthoz. – Úgy hallottam, eladó lakást keresnek a házban. Mennyire zűrös itt a közösség?
Enci önkéntelenül elpirult a férfi közvetlen figyelmétől; már elfelejtette, milyen az, amikor valaki nem számonkérően szól hozzá. Épp válaszolni készült, amikor az ajtó durván vágódott ki, és a szomszédos éjszakai műszakból visszatérő, gyűrött arcú Bálint lépett be. Tekintete azonnal megtorpant az ismeretlenen, és az arca elsötétült a hirtelen támadt féltékenységtől.
– Te meg ki vagy, és mit szaglászol itt? – lépett felé Bálint fenyegetően. Az idegen lassan megfordult, de a szeme meg sem rezzent. Amikor a kézfejét az asztalra támasztotta, a kabátujja alól elővillant egy jellegzetes, kopott tetoválás — ugyanaz a katonai motívum, amit a szuterénben élő ex-légiós viselt a vállán.