A piros mécses tanúvallomása

A sötét lépcsőházban ordítozó lakók feje felett, az első emeleti pihenő homályából hirtelen felpislákolt egy piros temetői mécses imbolygó fénye. Vincze Erzsi néni lépett ki az ajtórésen, mint egy baljós, fejkendős kísértet, akit még a teljes elektromos összeomlás sem tudott megakadályozni abban, hogy fenntartsa az erkölcsi rendet.
– Hát maga meg mit bujkál itt a sarokban, Dezsőkém? – szegezte a pislákoló viaszfényt a falhoz lapuló, reszkető Köves Dezsőre. – Csak nem a tegnap esti kis nyomdai munkája miatt izzad ennyire? Pedig mondtam a Líviának is, amikor este tízkor átcsusszant magához a szuterén felől azzal a nehéz, csörgő dobozzal: „Líviám, a vaksötétben még a hamis igazolás is igazinak látszik!”
Köves Dezső akkorát nyelt, hogy a torka kiszáradt, miközben Király Aladár dühösen törte át magát a füstös folyosón, Toemai főtörzs zseblámpájának sugara pedig azonnal a riadt társaságra szegeződött. A lépcsőforduló árnyékában álló Kerekes Lívia hallhatóan elfojtott egy sikolyt.
– Én persze semmit nem láttam – folytatta Erzsi néni mézesmázos, de baljósan csengő hangon, miközben a mécsest közelebb emelte az arcához. – De hát a Jóisten mindent lát, meg az a drága doktor úr is, aki tegnap éjjel épp a maguk ajtajánál felejtette azt a pecsétes barna borítékot. Ugye, milyen érdekes, hogy a sötétben mindig kiderül az igazság?
Fekete Zoltán épp a Házirend hatos cikkelyét próbálta bekiabálni a tumultusba, de Erzsi néni halk szavaira a lépcsőfordulóban pillanatok alatt megfagyott a levegő.