Testmeleg a tapintható sötétben

„…válogatni az eszközökben” – fejezte be a mondatot dr. Balog Henrik, s a jéghideg szavak úgy hulltak a sötétbe, mint az ónos eső. A lépcsőforduló fülledt melegében Horváth Bianka megborzongott. Önkéntelenül is szorosabban simult Máté elgyötört testéhez, érezve a fiú pólóján átütő forróságot. Bianka érzékei a látás hiányában kiélesedtek: a nyakán legördülő izzadságcsepp hűvösségét, a falak dohos szagát és a saját, virágos parfümjének illatát figyelte, amely most tehetetlenül keveredett a lépcsőház feszültségével. Vágyott Máté megnyugtató érintésére, arra az intim, vad biztonságra, amit csak a férfi ölelése adhatott, de Máté tenyere most merev volt és görcsös, mintha a rájuk nehezedő adósság fizikai gátat emelt volna a bőrük közé.
Pár lépcsőfokkal lejjebb Szabó Andrea mély levegőt vett, s a sötétben ösztönösen megigazította selyemblúzának kivágását. Ricsi közelsége, a belőle áradó magabiztos, maszkulin energia és a prémium kávé intenzív aromája felkavarta a nőt. Gábor, a férje, ott állt mellette, de lélekben mérföldekre járt, maga alá temetve a műhely csődjétől való rettegéstől. Andrea nőiessége, amely éveken át háttérbe szorult a folytonos spórolás és a jótékonykodó szomszéd szerepe mögött, most lázadni látszott a sötétben. Ricsi hanyag, mégis figyelmes félmosolya – amit inkább csak érezni lehetett, mint látni – egy pillanatra elhitette vele, hogy még létezik a világon melegség és törődés.
„A törvény valóban nem válogat, ügyvéd úr, de az embereknek még van szívük” – vágott vissza Ricsi halk, búgó hangon, miközben szinte észrevétlenül Bianka felé lépett egyet, helyet engedve a lépcsőn. A mozdulatban volt valami nyers, védelmező férfiasság, ami nem kerülte el a dacosan hallgató Szabó Lili figyelmét sem. A tinédzser lány a telefonja kékes fényében figyelte a felnőttek fojtott drámáját; a sötétség és a szülők elfojtott szexualitása, vágyai és félelmei nehéz párává sűrűsödtek a szűk térben.
Ekkor hirtelen éles, sárgás fénycsóva hasított végig a folyosón, véget vetve az intim pillanatnak. Fekete Zoltán, a közös képviselő lépkedett lefelé a harmadik emeletről, kezében egy robusztus elemlámpával. A fény könyörtelenül végigpásztázta a jelenlévőket: Bianka elpirult, gyorsan elhúzódó arcát, Andrea zavartan lesütött szemét, és Henrik arcának rezzenéstelen, márványszerű hidegségét. „A biztosítékok rendben vannak, ez külső hiba lesz” – jelentette ki Zoltán katonásan, de a lámpa fénye alatt mindannyian tudták, hogy a házban nem a gépészet az egyetlen dolog, ami a végletekig túl van terhelve.