Tesla öröksége a sötétben

A sötétség rátelepedett a lépcsőházra, csak a zseblámpák sárgás kévéi és a mobiltelefonok kék villódzása szabdalta fel a sűrű port. Dr. Bordás András lassan lépett ki a folyosóra, kezében egy pislákoló viaszgyertyával, amelynek cseppjei a korlátra száradt festékre hulltak.
– Az ellenállás, kérem... R egyenlő U per I. Ezt minden elemisnek tudnia kellene! – morogta az idős professzor, hangjában a fizika csalhatatlan rendjével utasítva el a káoszt. – Ha Nikola Tesla nem intézett volna nekünk váltóáramot, most még ennyink se lenne. De maguknak hiába magyarázom.
Szabó Gábor arca sápadt volt az árnyékok között. Nemcsak a tönkrement vállalkozása miatti rettegés szorította össze a torkát, hanem a rémület, hogy a professzor mögött felsejlő fiatal feleség, Etelka, megszólal. Gábor görcsösen igyekezett elkapni a nő tekintetét a sötétben, rettegve attól, hogy a múlt pesti éjszakáinak titkai Andrea fülébe jutnak. Szinte szolgai sietséggel lépett András mellé, hogy támogassa a reszketeg öreget, miközben Karesz a falnak dőlve hallgatott, kezében még mindig ott lógott a néma gitárkábel.
A lépcsőfordulóban Marietta némán figyelte a jelenetet. Látta Gábor rángatózó szájszélét, és pontosan tudta, mit jelent ez a fajta kétségbeesés. Anyja, Lívia szekrényéből már több doboznyi receptköteles nyugtató hiányzott; a ház lakói sorra keresték meg őket a vaksötétben, hogy elviselhetővé tegyék a fojtogató nyomást. Marietta érezte a felelősség súlyát: ha most hallgat, a ház menthetetlenül függőségbe és hazugságokba süllyed.
A sárga mellényes ellenőr eközben megindult lefelé, bakancsának nehéz kopogása visszhangzott a vizes falak között, jelezve, hogy az óra menthetetlenül ketyeg.