A végső szikra

A Katasztrófavédelem ellenőrének bakancsának kopogása egyre távolodott, a hangja azonban metszően hatolt a sötétbe: – Ha holnap reggelig nem rendezik ezt, az egész épületet lepecsételjük! – A szavak visszhangoztak a nedves falak között, mintha a ház maga is nyögne a fenyegetés alatt. Karesz arca – ha a zseblámpák fénye engedte volna látni – egyszerre volt dühös és kétségbeesett. A gitárkábel még mindig a kezében lógott, mint egy tehetetlen kígyó. Hirtelen, minden figyelmeztetés ellenére, dacból vagy csak a tiszta reménytelenségtől vezérelve, megrántotta a kábelt, és durván a lakása falában lévő, gyanúsan fekete dugaljba illesztette. A lépcsőházban állók számára is hallható volt a mély, rezonáló búgás, ahogy a Marshall erősítői felzúgtak a fal mögött, jelezve a túlterhelést.
Egy pillanat, egy villanás, egy mennydörgésszerű csattanás. A hangos szikra szétfröccsent a falon, vakító fehéren festve az egy pillanatra feszült arcokat, majd a fény utolsó szilánkjai is kialudtak. A zseblámpák és telefonok fénye is meghalt. Teljes, abszolút sötétség borult a házra, mintha a falak magukba szívták volna a fényt és a reményt. A levegő megtelt a zárlat égett szagával.
Pánik tört ki. Ordítások, fuldokló köhögések, ahogy az égett műanyag füstje a tüdőbe mart. Horváth Bianka sikolya átszakította a süket csendet, miközben Szabó Gábor görcsösen kapkodott levegő után. – Karesz! Mit csináltál?! – üvöltötte Dániel hangja a sötétből, tele félelemmel és vádakkal. Enci tapogatózva indult meg Karesz lakása felé, arca eltorzult a düh és a kétségbeesés keverékétől. A többi lakó is, akik eddig csak némán figyelték az eseményeket, most előre dőltek, tapogatózva, szitkozódva, valami bizonytalan lincshangulat kerítette hatalmába őket.
Dr. Bordás András, aki eddig a fizika törvényeivel próbálta magyarázni a megmagyarázhatatlant, most csak a gyertya cseppfolyós viaszára meredt a kezében, ami egyedüli fénypontként maradt a teljes káoszban. Szavai elakadtak, a teória nem adhatott választ a mostani, végleges pusztulásra. A lépcsőforduló sötétjéből Várkonyi Gábor hangokat hallott, melyekről tudta, hogy később még jól jöhetnek, s elégedetten húzódott egyre beljebb, befelé fordítva magát, elmerülve a kialakuló tragédia apró, hangos részleteiben.