Az égett szagú emlékezet

Az air, thick with the stench of burnt wiring and forgotten hopes, pressed down on the residents like a lead blanket. Enci, arca vörösen izzott a sötétben, tapogatózva érte el Karesz ajtaját, melyről most már nemcsak a zaj, hanem a füst is áradt. „Nyissa ki, maga idióta! Eltette az eszünket, meg az áramot is!” – dörömbölt rá, mintha a fa az egyetlen bűnös lenne a galaxisban. Karesz válasz helyett csak egy halk, kétségbeesett nyüszítést hallatott a fal mögül, ami csak tovább fokozta a tömeg lincshangulatát.
A többi lakó is, mint valami sötétben botorkáló zombihorda, morogva közelített. Szabó Gábor, aki eddig a fulladás szélén táncolt, most erőt vett magán, és egy éles, reszelős „Főkapcsoló! Hol van a főkapcsoló?!” kiáltással vágta át a káoszt. Mintha bárki is tudta volna a választ, amikor még a saját orruk hegyét sem látták.
Dániel, aki addig csak remegve állt, most hirtelen nem a füst, hanem valami sokkal mélyebb, tegnap esti borzongás miatt kapta fel a fejét. A teljes sötétség, a váratlan csend (már ami nem ordítás volt), felkavarta benne azt a bizonyos titkot. Olyan érzés volt, mintha a falak most tényleg hallanák, amit tegnap este mondott, és a sötétség ráadásul mindent felerősített. Rémülten nyúlt a telefonja után, ami persze halott volt, de a mozdulat már egy pánikroham előfutára volt. A tegnap esti „igen” a fejében, most egy „miért” lett, ami visszhangzott a belső folyosón, de csak ő hallotta.
Dr. Szabó András, az alkoholista háziorvos, akinek amúgy is remegett a keze a kártyaadósságai miatt, most duplán ijedt volt. Egy pillanatra azt hitte, a sötétben látja Dr. Balog Henrik árnyékát, és automatikusan hátrált, egyenesen Balintba ütközve, aki szintén rettegő tekintettel próbált tájékozódni. „Bocsánat, öregem, csak a sürgősségi... a sürgősségi borítékot keresem!” – motyogta Szabó, mint aki nem is tudja, mit mond. Balint csak rángatózva bólintott a sötétben, mintha a boríték megléte vagy hiánya most tényleg életbevágó lenne.
Dr. Bordás András, miután a fizika megadta magát, most a gyertyája utolsó lobbanásának fényében felismerte, hogy a megoldás nem az egyenletekben rejlik. „Akarjátok tudni, mi van most?” – kérdezte fenyegetően, mint aki valami kozmikus igazságot készül közölni. „Most az van, hogy elment az áram!” A mondat súlytalanul zuhant a zűrzavarba, mert ezt már mindenki tudta. Várkonyi Gábor, aki egy sötét sarokból figyelte az eseményeket, elégedetten hunyorított a sötétbe, s eszébe jutott egy remek Hamlet-monológ a létezésről és a nemlétezésről, amit majd holnap, valaki hangján, elküld Dánielnek. A tegnap esti titok, úgy tűnt, nem csupán Dániel magánügye volt többé, hanem a sötétben lapuló közös felelősség szelleme is, ami most mindenkire rávetette árnyékát.