A dühös tömeg Karesz ajtajánál — új hang

A sötétség nem hozott nyugalmat, inkább felerősítette a félelem minden egyes árnyalatát. Szabó Gábor, a főkapcsolót követelve, most egy csoport élére került, amely Karesz lakása felé tolult. A dühös, hangos morgás lassan fenyegető zúgássá olvadt össze, ahogy a lépcsőházban eluralkodott a lincshangulat. Karesz dacból bekapcsolt erősítőjének csendje, mint egy gúnyos üresség, még inkább felpaprikázta a tömeget. „Karesz! Gyere ki! Gyere ki és mondd el, miért csináltad!” – harsogta valaki a homályból, de a hang elnyelte a többiek átkai.
Dániel a falnak támaszkodva, reszkető kezekkel kereste az áramtalan telefont, mintha az segíthetne a tegnap esti titok súlya alatt. A sötétségben a „miért” kérdés most nem csupán önmaga felé irányult, hanem kifelé is, a ház minden lakója felé. Hirtelen egy tompa puffanás hallatszott a sötétből, ahogy valaki Karesz ajtaja felé vetett valamit. A helyzet eszkalálódott, és a kétségbeesés ösztönös agresszióba fordult.
Dr. Szabó András, akinek a feje még mindig a sürgősségi boríték körül járt, Balintnak ütközve próbálta elkerülni a tömeget. „Hadd menjek, öregem, nekem… nekem intéznem kell!” – súgta, de a pánik elnyelte szavait. Balint megpróbált megállni, de a sodró tömeg magával ragadta. Kelemen Dániel felé nézett volna, de a sötétségben csak a belső, kiáltó felelősség árnyéka égett.
Dr. Bordás András, aki eddig a fizika törvényeit próbálta magyarázni, most felismerte, hogy a káosz nem ismer egyenleteket. Félhomályos tekintetével Karesz lakásának irányába pillantott, és egy pillanatra elgondolkodott, vajon mi hajtja az embereket ilyen messzire. Éppen akkor hallotta, ahogy Kerekes Marietta csendes, szinte elhaló hangon súgja valakinek a sötétben: „Anyám… anyám ma is beszélt a Szabó doktorral. Keresett valamit, azt mondta, ’nagyon fontos’.” Bordás fülét megütötte a mondat. Az idős mérnök-pedagógus elméjében a fizika már régen elhallgatott, helyét egy sokkal kézzelfoghatóbb, morális dilemma vette át. Tudta, hogy Szabó és Lívia ügyletei veszélyesek lehetnek, és most, a kollektív őrület pillanatában, ez a tudás súlyosabban nehezedett rá, mint bármelyik zárlat.
Várkonyi Gábor, a lépcsőforduló egyik sötét szegletéből figyelte a kibontakozó drámát. Elégedetten hunyorított; ez a káosz, ez a nyers, őszinte düh, ez volt az igazi színház. Elképzelte, ahogy holnap, ha minden visszatér a normális kerékvágásba, a telefonfülkéből majd Dánielnek küldi a legfrissebb monológokat, természetesen valaki más hangján. A ház, ritka intelligens pillanataiban, most a kollektív ösztön színpadává vált, ahol a tegnap esti titok árnya mindvégig ott lebegett a cselekmény felett.