Szikrák a sötétben

A nehéz faajtó mögött Dániel a sötét előszobában állt, tüdejét marta a felgyülemlett magány és a pánik. A telefon kijelzője még kékesre festette a tenyerét, a névtelen fenyegetés szavai pedig kíméletlenül beleégtek a retinájába. Ekkor éles, sercegő csattanás rázta meg a folyosó falát. A lépcsőházi villanyóra-szekrény felől szikrák zápora pattogott a linóleumra, majd az egész emeletet egyetlen pillanat alatt elnyelte az éjszakai sötétség. A lámpák kialudtak, s a falak mögött hirtelen elhallgatott a felső emeleti bányászgépek monoton duruzsolása is.
– Már megint a főkapcsoló! – harsant fel az első emeleten Kovács Tibor rekedt, mérges hangja. A nyugalmazott villanyszerelő csoszogó léptei és a szerszámosláda fémes csörrenése azonnal betöltötte a homályba burkolózott lépcsőházat. – Mondtam a Feketének, hogy ez a matuzsálemi hálózat nem bírja ki a túlterhelést! Megégett a fővezeték!
A szörnyű, fojtogató égett műanyagszag pillanatok alatt átszivárgott Dániel ajtóhasadékán. Odakint ajtók csapódtak: Erzsi néni éles rikoltással kérdezte számon a vak sötétséget, miközben Várkonyi Gábor halkan, hisztérikusan suttogott a leselkedőrés mögül. A folyosón léptek zaja sűrűsödött, a lakók riadt, egymásnak feszülő árnyakká váltak a zseblámpák szűk fénykévéiben.
Dániel lassan hátrált a bezárt ajtótól. A saját lakásában rekedt, ahol a hirtelen áramkimaradás miatt a monitor védelmező fénye is kialudott, s a vaksötétben csak a telefonja halk, újabb rezgése emlékeztette arra, hogy a kinti műszaki káosz mögött valami sokkal veszélyesebb háló fonódik köré.