Szigor a tehetetlenség felett

Az ellenőrök nehéz léptei még el sem haltak a kapualj boltíve alatt, amikor a belső udvarra fojtogató, néma csend nehezedett. Fekete Zoltán remegő kézzel emelte fel a kőlapról az elejtett jegyzettömbjét. A megszégyenülés és a fenyegető csőd hideg izzadságként ütött ki a homlokán, amit azonnal a megszokott, bürokratikus szigor páncélja mögé próbált rejteni. Nem bírta elviselni a korlátok mögött figyelő tekinteteket.
Szemét gyorsan végighordta a folyosókon, és a félemeleten rábukkant a tökéletes bűnbakra. Székely Ricsi éppen egy áruval teli kartondobozt próbált besurrantani a szuterén lépcsője felé. Fekete Zoltán hangja megremegett a túlfeszített szigortól, ahogy ráüvöltött:
– Azonnal takarítsa el azt a dobozt a menekülési útvonalból, Ricsi! Ha még egy percig ott marad, személyesen nyújtom be a bírságot! Itt szabályok vannak, nem tűröm a kupit!
A megszeppent Ricsi hátrálni kezdett, míg a kapualj árnyékában álló dr. Balog Henrik hideg, feszült pillantást váltott vele. Az ügyvéd szeme sarkában apró izom rándult: tudta, ha a katasztrófavédelem lezárja a házat, az ő árverési játszmái és a végrehajtási tervei is azonnal füstbe mennek. A szuterén ablakából Lugosi Jenő rekedt, gúnyos kacaja törte meg a feszültséget. Az ex-légiós dühösen szidta a közös képviselőt, aki a ház pusztulásának szélén is csak egy elhagyott kartondobozon tudott hatalmaskodni.
Dániel a másodiki korlátnak támaszkodva figyelte a folyosói csatározást. A ház légköre pattanásig feszült, a lakók félelme pedig lassan nyílt ellenszenvvé formálódott Fekete úr kétségbeesett szigora iránt.