Szigor a félhomályban

Fekete Zoltán kimért, nehéz léptekkel ereszkedett le a negyedik emeletről, kezében a megszokott, keményfedeles jegyzettömbbel. A félhomályos lépcsőházban, ahol Bordás professzor épp az imént csapta le a főkapcsolót a gépészet védelmében, a közös képviselő hangja élesebben metszett a sötétbe, mint a szikrázó villamos ív.
– Ricsi, a szuterénfolyosón engedély nélkül felhalmozott kartondobozok és a hűtőládák tápvezetékei közvetlen tűzveszélyt jelentenek! – Zoltán meg sem állt, míg a csempész elé nem ért, s egy élénksárga, hivatalos figyelmeztető cédulát tapasztott a pinceajtó kopott fájára. – Ha tizenöt percen belül nem üríti ki a közös területet, a házbizottság nevében azonnali hatósági intézkedést kérek.
Ricsi arca eltorzult a méregtől. A csomagtartóból származó, drága portékája percről percre melegedett a leállt hűtőkben, de Zoltán hajlíthatatlan tekintete előtt még ő is megtorpant. A lépcsőház ajtói mögött szorongó lakók elfojtott lélegzettel figyeltek: a közös képviselő vaskos szigorán ma este nem lehetett rést ütni.
Dániel az alig résnyire nyitott ajtó mögött állva hallgatta a kemény szavakat. A zsaroló üzenet még mindig ott kísértett a telefonja képernyőjén, s miközben Zoltán a folyosói akadályok büntetési tételeit sorolta, a fiút elfogta a jeges felismerés. Ebben a házban a rend elszánt őrei nemcsak a folyosón felejtett dobozokat tartják számon, hanem minden egyes elkövetett hibát.