Szennyvíz a villanyóránál

A tisztek alighogy kiléptek a kapualjból, éles, fülsértő csattanás rázta meg az első emeleti felszállóvezetéket. A korhadt öntöttvas cső fala a hirtelen nyomásingadozástól hosszában elrepedt, és gőzölgő, bűzös szennyvízsugár terítette be a lépcsőforduló falát meg a villanyóraszekrény alsó sarkát.
Kovács Tibor az elsők között nyitott ajtót. Az idős villanyszerelő a vállára kapott szerszámostáskával, megszokott morgásával sietett a folyosóvégre, miközben a víz már a korlát alatt csorgott le a földszinti belső udvarra.
– Ne nyúljon hozzá senki! – üvöltötte Fekete Zoltán a lépcsőn felfelé rohanta, zseblámpájával a szétpattant csövet pásztázva. – Ha ezt meglátják a katasztrófavédelmisek, még ma este ránk teszik a lakatot!
– Nyugi már, Zoltán bá, megoldjuk okosba’! – fordult be a sarkon Székely Ricsi, aki a szuterénből szaladt fel, hóna alatt egy hatalmas szorítóbilinccsel és pár ronggyal. A jókedvű csempész azonnal Tibor bá mellé guggolt, mit sem törődve a csöpögő, dohos vízzel. – Van nálam osztrák ipari tömítőpaszta is, két perc és eláll!
Dániel lassan lépett ki a folyosóra, maga mögött óvatosan behúzva az ajtót, amin keresztül még mindig felsejlett a monitor sötétben derengő zöld fénye. A gyomra görcsbe rándult: a digitális fenyegetés és a széteső ház kézzelfogható nyomora egyszerre nehezedett rá. Balog Henrik a második emeletről nézte lefelé a kavarodást. Az ügyvéd nem szólt semmit, csak kimérten megigazította az óráját, de a szája szélén elterülő jéghideg mosoly világossá tette: ez a váratlan műszaki csőd végleg megpecsételte a társasház sorsát.