Szemtől szemben a lépcsőaljban

Enci léptei megtorpantak az utolsó lépcsőfokon. Egy sárga műanyag szatyrot tartott a kezében, s amikor meglátta a kapualjban feszülten álló társaságot, a tekintete azonnal Bálintra szegeződött. Dr. Szabó kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenséget, nesztelenül visszahúzódott a rendelője mögé, és csendben magára hajtotta a szárnyas ajtót, mint aki megneszelte a közvetlen veszélyt.
– Bálint? Mi történik itt? – kérdezte Enci gyanakvóan, miközben a lépcső korlátját szorította. Tekintete Erika éles, elszánt arcára tévedt. – Ki ez a nő?
Bálint torkán fennakadt a levegő. A kapualj szűk beugrójában Erika egyetlen centit sem hátrált; karját összefonva állt, és a szemeiben nem gúny, hanem a végsőkig elszánt hidegség tükröződött. Az ultimátum ketyegő órája nem várt tovább: a csapda azonnal bezárult.
– A munkatársam, Erika – nyögte ki Bálint, és gépiesen Enci felé lépett, mintha a saját testével akarná eltorlaszolni a két nő közötti teret. – Csak... pár céges iratot hozott le a kocsiból. Mentelek is fel.
– Nem iratokat hoztam, Bálint – vágott közbe Erika vágó, nyugodt hangon, amitől a lépcsőház hűvös kövein megfagyott a levegő. – Megbeszélnivalónk van. Mindhármunknak. Vagy elmondod neki te a földszinten, vagy felmegyünk, és a nappalitokban tisztázzuk a dolgot.
Enci arca elfehéredett, a műanyag szatyor megzördült a kezében. A lépcsőház emeleti fordulójában ekkor felkattant egy villanykapcsoló, és felettük egy ajtó rése halvány fénysugarat vetett a falra: valaki fent feszülten hallgatózott.