A lépcsőházi ítélet

A lépcső tetején kinyíló ajtó sarka megnyikordult, s a kerekedő homályból meggyszínű otthonkájában nehezedett a fa korlátra Vincze Erzsébet. Párduc tekintete végigsiklott a kapualjban álló három alakon; éles, rosszalló pillantása megállapodott Bálint izzadó homlokán.
– Már megint a földszinten rendeznek műsort, mintha nem lenne elég baj ebben a házban! – csattant fel Erzsi néni hangja, s megindult lefelé a lépcsőfokokon. – Enci, te meg mit állsz itt megbénulva? Csak nem hagyod, hogy ez az idegen nő parancsolgasson a saját kapualjadban?
Erika szája keskeny vonallá szűkült, de egyetlen centit sem hátrált. Bálint kétségbeesetten próbálta elkapni Enci tekintetét, de a lány mereven bámulta az öregasszonyt, a kezében szorongatott szatyor műanyag fülébe fehéredő ujjakkal kapaszkodva.
– Vigyázzon a szájára, Erzsike néni! – vágott vissza Erika hidegen, szinte kihívóan. – Ez nem a maga dolga.
– Minden az én dolgom, ami a ház nyugalmát fenyegeti! – lépett közelebb Erzsi néni, s hangjában ott rejtőzött a fenyegető fölény. – Különösen most, hogy Balog ügyvéd úr már a hatósági bejelentésekről beszélt a folyosón. Még Dezső bá reggeli bókjai sem tudták elterelni a figyelmét a gyanús ügyekről. Nem kell ide több felfordulás!
A szavak elnehezítették a kapualj levegőjét. Bálint megdermedt: a tegnap esti titok és az ultimátum fojtogató hurokjára most maga Erzsi néni húzta rá a csomót.