Szemek a korlát mögött

A félrement hangüzenet ikonja alig tűnt el a kijelzőről, amikor az első emelet felől megszólalt a jellegzetes, nehézkes léptek zaja. Erzsi néni nem kapkodott. A kopott otthonkájában, karba tett kézzel lépdelt fel a második emeletre, kikerülve a folyosón idegesen fészkelődő Bálintot és a zsebében ampullákat zörgető Dr. Szabót.
Dániel résnyire nyitotta a hevederzáras ajtót, a hideg verejték végigcsorgott a halántékán. Bálint riadtan hátrapillantott, de az idős asszony tudomást sem vett a feszült fiatalokról, egyenesen Dániel leskelődő szeme felé fordította a tekintetét.
– Nem kell úgy ugrálni, Dani fiam, a szívroham nem válogat – mondta Erzsi néni halk, száraz hangon, amelyben nyoma sem volt a meglepettségnek. – A hatóság lent a kapuban csak a kéményseprő-jegyzőkönyvet követeli Feketétől. De ha már úgyis fent tetszik lenni az interneten egész éjjel, elárulhatná, miért kereste valaki a tegnapi vízóra-bejelentéseket a közös mappában.
A megjegyzés ártatlan szomszédos puhatolózásnak tűnhetett volna a folyosón állóknak, ám Dániel gyomrában kővé dermedt a levegő. Erzsi néni pontosan tudta, hol járt az a bizalmas fájl, amit éjfélkor kiszivárogtatott. Az öregasszony halványan elmosolyodott, majd közelebb lépett a korláthoz, hogy mindenki hallja a következő mondatot.
– A pletyka olyan, mint a huzat ebben a házban. Ha egyszer kinyitják az ablakot, mindent kisöpör, és maga most nagyon huzatos helyen áll.