Kódok és hideg verejték

Dániel a második emeleti lakásában, a félig leeresztett redőnyök mögött gubbasztott, mint egy pánikba esett meztelencsiga. A laptopja kijelzője kékes, kísérteties fénnyel világította meg izzadt homlokát. A tegnap esti, alváshiányos állapotban meghozott titkos döntése – miszerint hirtelen felindulásból kijuttatott egy gyanús adatfájlt a ház pénzügyeiről – most úgy lebegett a feje felett, mint egy bürokratikus damoklész kardja.
Amikor a telefonja az asztalon akkorát rezsent, hogy a kihűlt instant kávéja is beleremegett, Dániel gyomra akkorát rándult, mintha lifttel zuhant volna a szuterénig. A kijelzőn egy ismeretlen számról érkezett üzenet villogott: „Tudjuk, mit léptél tegnap éjjel. A hatóság már a kapuban áll.”
A szorongó adatelemző kényszeresen ötször egymás után ellenőrizte a hevederzárat, majd lábujjhegyen az ajtókémlelőhöz sündörgött. Odakint a folyosón Bálint toporgott sötét tekintettel, Erika reszkető kezét szorítva, miközben Dr. Szabó a zsebében csörgő ampullákat próbálta némítani. A lakók egytől egyig azt hitték, a Katasztrófavédelem miatt van vészhelyzet, de Dániel szentül meg volt győződve róla: a világválság kizárólag az ő tegnapi kattintása miatt robbant ki.
– Csak a sütiket akartam elfogadni... – suttogta Dániel a saját árnyékának, miközben reszkető ujjakkal próbálta törölni a böngészési előzményeit, de a nagy kapkodásban véletlenül még elküldött egy pánikolt hangüzenetet az egyetlen embernek, akitől a legjobban rettegve várta a választ.