Suttogó vezetékek

Dániel otthagyta a professzort az elosztószekrény előtt, és sietős léptekkel indult lefelé a földszintre. A zsebében meglódult a telefon rezgése: kijelzőjén újabb névtelen üzenet villant fel. „A tegnap éjszakai fájlátvitel befejeződött. Tudjuk, mit küldtél el.” A hideg verejték elöntötte a tarkóját. Kényszeresen a kijelzőre meredt, miközben ujjaival görcsösen szorította a készüléket; a tegnapi hirtelen, kétségbeesett döntése most hurokként feszült a nyakára.
A földszinti faliújság mellett elhaladva fél szemmel látta a frissen kifüggesztett hirdetményt: Fekete Zoltán aláírásával kötelező lakásbiztonsági ellenőrzést hirdettek a hétvégére. Dánielt azonban nem érdekelte a közös képviselő újabb hatalmi játszmája; a tekintete a rendelő félhomályos ajtórésére tapadt.
A résen át Dr. Szabó András bukkant elő, arca viaszfehér volt a riadalomtól. A szemei alatt mély, sötét karikák feketéllettek, keze remegett, ahogy egy kulcscsomóval szerencsétlenkedett. A háttérben, a vizsgáló homályában Erika állott, karján a halkan nyöszörgő csecsemővel, rettegve figyelve a folyosó mozgásait.
– Mit akar itt, Dániel? – sziszegte Szabó orvoshoz méltatlan, elcsukló hangon, miközben próbálta eltakarni a mögötte álló nőt. – Nincs itt semmi látnivaló! Haladjon tovább!
Dániel nem válaszolt. Zsebébe süllyesztette a telefont, de a névtelen zsaroló szavai ott visszhangoztak a fejében. A lépcsőház sűrű, feszült csendjében pontosan érezte: nem ő volt az egyetlen a házban, akit a tegnap esti bűnök tartottak fogságban.