A rézdrótok logikája

Dániel szó nélkül hátat fordított Erzsi néninek, és határozott léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. A telefon fémburkolatának hidege az ujjai hegyéig hatolt, miközben az agya kétségbeesetten próbálta összefűzni a kapott fenyegetést Várkonyi suttogásával és a földszinti rendelő híreivel. A ház nem csupán pletykafészek volt, hanem egy túlbonyolított, szorosan összefüggő áramkör, ahol minden lépés elkerülhetetlen reakciót szült.
Az első emeleti lépcsőfordulóban a falon lévő elosztódoboz fémlemez ajtaja nyitva állt. Dr. Bordás András állt előtte, kezében egy kopott feszültségmérővel, aminek a tüskéit a kilógó rézvezetékekhez érintette. Az idős mérnök szemöldöke összefutott a gyenge derengésben.
– Ne szaladjon úgy, Dániel úr, a kapkodás csak a rendszerek hatásfokát rontja – szólalt meg Bordás szigorú, tanáros hangján, fel sem nézve a műszerről. – Ha az Ohm-törvényt megértette volna az iskolában, tudná: R egyenlő U per I. A feszültség most ingadozik a hálózatban, de nem a központi szolgáltató hibájából. Valaki illegális visszacsatolást kötött az öreg kaputelefon-vezetékekre.
Dániel megtorpant a lépcsőfokon. A hirtelen műszaki precizitás hideg zuhanyként hatott a felgyülemlett paranoiájára.
– Egy adót? – kérdezte rekedten, felidézve az ismeretlen számról érkezett üzenetet.
– Egy kisteljesítményű jeltovábbítót – igazította meg a szemüvegét Bordás professzor. – Amihez elég a rézdrótok apró kóborárama. A ház fémhálózata tökéletesen vezeti az impulzusokat. Aki magát zaklatja, nem a szellemekkel beszél, hanem ebből a lépcsőházból irányít. A puszta fizika mindig felülírja a rettegést.
A mérnök hűvös, analitikus szavai mögött azonban láthatatlan feszültség vibrált. Ahogy lentről, a földszinti rendelő felől fojtott gyermeksírás és fémes csörrenés szűrődött fel, Bordás elhallgatott, s a racionális logikára hirtelen rátelepedett a falak mögött lappangó, elkerülhetetlen veszély.