Suttogó árnyak az elsőn

Dániel elengedte a hideg vasrailingset, és megindult a dohos szagú pincelejáró felé, de az első emeleti fordulóban egy réz küszöb fémes kattanása kényszerítette megállásra. Az egyes lakás ajtaját résnyire nyitották, s a sötét nyílásból Vincze Erzsi néni csúsztatta ki görbe, apró alakját. Kopott háziköntösében, karba tett kézzel méregette a férfit, mint aki órák óta pontosan erre a pillanatra várt.
– Hát maga sem alszik, Dánielkám? – sziszegte halkan, szinte cinkos rosszindulattal, miközben közelebb lépett a korláthoz. – Ha a szuterénbe igyekszik ahhoz a csempész Ricsihez, jobb, ha vigyáz. Fekete úr a szabályzattal a kezében járja a pincét, és minden illegális kábelt felír. De nem csak ő szaglászik odalent.
Dániel megmerevedett, ujjai a zsebében meglapuló, még mindig forró képernyő köré fontódtak. Megpróbált közömbös arcot vágni, de az idős asszony szemei túlságosan élesen csillogtak a homályban.
– Láttam én, ahogy a Bálint a kapualjban suttogott a Főtörzzsel valami barna borítékról – folytatta Erzsi néni, s a hangja vészjósló suttogássá halkult. – Azt mondta a rendőrnek, hogy odalent valaki a ház teljes hálózatát megcsapolta, és Fekete úr órákon belül lakatot tesz a főkapcsolóra. Úgyhogy siessen, ha dolga van ott.
A másodikon ekkor csapódott egy ajtó; Nóra halkította csendre az új albérlőit, akik a szűk folyosón botladoztak a dobozaikkal. Dániel nem várta meg a pletyka folytatását. Bólintott, majd kihasználva a lépcsőházi zajt, szaporázva megindult lefelé. Az idő vészesen fogytán volt: a zsarolója nemcsak követte, de már a hatóságot is a nyakára küldte.