Suttogások a kapualjban

Fekete Zoltán kapkodó léptekkel sietett le a lépcsőn, szinte észre sem véve a korlátnak lapuló Bálintot. A közös képviselő homlokáról dőlt a hideg verejték; Balog Henrik kimért, fenyegető szavai súlyos téglaként nehezedtek a vállára, s bár a szabályzataira büszke férfi beleszédült a feladatba, képtelen volt ellentmondani az ügyvédnek.
A földszinti fordulóban Szilágyi Marika már a kapualj hűvös falát támasztotta. Éles, haragos tekintete azonnal megtalálta a lefelé igyekvő Feketét. Marika karba font kézzel, szikrázó szemekkel lépett a közös képviselő útjába.
– Maguk megőrültek odafent, Zoltán? – sziszegte fojtott, vágó hangon. – A lakók fele már a villanyszámlát sem tudja feladni, maga meg hagyja, hogy ez a keselyű megduplázza a terheket, és kiforgassa Mátéékat a lakásukból?
A postaládák melletti sötét zugban Miri és Réka egymásba kapaszkodva figyelte az összecsapást. A két lány arca szinte fehéredett a rémülettől. A tegnap esti elhallgatott incidens emléke fojtogató súlyként nehezedett rájuk; rettegtek, hogy a házban pattanásig feszült hangulat és a kilátásba helyezett hatósági bejelentések végleg felszínre hozzák azt, amit a homályban próbáltak elrejteni.
Ekkor Köves Dezső bátyám lépett ki csendesen a lépcsőforduló árnyékából. Gáláns mozdulattal megskalpolta a kalapját Marika előtt, próbálva csillapítani a szikrázó indulatokat, miközben fél szemmel Bálintot figyelte, aki a zűrzavart kihasználva próbált észrevétlenül kisurranni a kapualj felé.