Suttogás a résnyire nyitott ajtó mögül

Amint Fekete Zoltán nehéz léptei elhalódtak a szuterén felé vezető lépcsőfokokon, Kelemen Dániel megremegett a hideg fal mellett. Tenyérben tartott telefonjának derengése világította megfeszült arcát, ahogy a névtelenül kapott, fenyegető üzenet sorait újra és újra átfutotta. Nem volt ideje megemészteni a látottakat, mert az első emeleti folyosón halk nyikorgással résnyire nyílt a 4-es lakás nehéz tölgyfa ajtaja.
Erzsi néni görnyedt alakja bontakozott ki a sötétből, mint egy lesben álló árnyék. Bár az áramszünet miatt alig lehetett látni, az idős asszony szemei pontosan kiigazodtak a homályban. Vékony, eres kezével intett Dánielnek, miközben Kovács Tibor is riadtan torpant meg a saját küszöbén, kint felejtett eszközeivel a kezében.
– Maga az, Dániel? – sziszegte Erzsi néni fojtott, száraz hangon, sűrű pillantásokat vetve a lépcsőház sötétjébe. – Ne álldogáljon ott! Inkább azt mondja meg, mit keresett Bálint a földszinti rendelőnél alig egy órája? Láttam a kukucskálón, ahogy egy vastag, barna borítékot csúsztatott a kabátja alá, miután kilépett a doktortól. Ugye nem a ház pénze bánja megint?
Dániel gyomra görcsbe rándult. A barna boríték felemlegetése rémisztő egybeesésnek tűnt a saját kijelzőjén villogó zsarolással. Mielőtt válaszolhatott volna, odalentről éles, fém a fémen csattanó zaj rázta meg a lépcsőházat: dr. Bordás András a gépészet védelmére hivatkozva határozott mozdulattal lecsapta a pincei főkapcsolót, mire a még pislákoló vészfények is végleg kihunytak, sűrű, vaksötét csöndbe borítva a teljes épületet.