A katasztrófa ultimátuma

A vaksötétben dr. Bordás András hangja dördült fel a pincerendszer torkából, mint valami mélytengeri kürt:
– R = U/I, ezt mindenkinek tudnia kell! Ha Nikola Tesla látná ezt a szedett-vedett hálózatot, sírva kérne elnézést a váltóáramért! Én még ettem a háromhatvanas kenyérből, de ilyen kóklerséget akkor sem tűrt meg a szakma!
Dániel elfojtott káromkodással nyomta zsebébe a vakító telefonkijelzőt. Erzsike néni még a sötétben is megtalálta a karját, és satuként szorította rá aszott ujjait, mintha Bálint barna borítékjának titkát fizikai erővel akarná belépréselni. A drámai pillanatot azonban hirtelen éles, vakító fénynyalábok hasították ketté. A kapualj felől robusztus léptek zajongtak, s két sárga láthatósági mellényes alak tűnt fel a lépcsőházban: a Katasztrófavédelem képviselői.
Fekete Zoltán, mint egy megsebzett oroszlán, viharzott le a negyedik emeletről, hóna alatt a bekeretezett házirenddel és egy pislákoló elemlámpával.
– Ki engedte be magukat? Az alapszabályzat kilencedik pontja értelmében kilenc után csöndrendelet van! – kiáltotta, de a vezető ellenőr flegmán eltolta a csíptetős mappát.
– Lakossági bejelentés érkezett gázszag és életveszélyes hálózati túlterhelés miatt. Közös képviselő úr, ez egy hivatalos ultimátum: vagy azonnal kiszámlázzák a lakóknak a csillagászati kényszerfelújítási alapot, vagy egy órán belül lakatlanná nyilvánítom az épületet, és kilakoltatunk mindenkit.
A lépcsőforduló árnyékában dr. Balog Henrik elégedett, fagyos mosollyal igazította meg a nyakkendőjét. Eközben odalent Nóra gyanútlanul tűzte ki a szobabérleti cédulát a Miri Csemege táblájára, miszerint Enci és Réka holnaptól közösen költöznek hozzá.