Suttogás a gyertyafényben

Dániel zsebre vágta a villódzó kijelzőjű telefont, és a korlát hideg vasába kapaszkodva indult lefelé a koromsötét lépcsőfordulóban. A folyosó túloldaláról Fekete Zoltán dühtől fűtött ordítása visszhangzott a csupasz falak között, de a férfit most egyetlen ösztön hajtotta: átjutni a sötét udvaron, mielőtt bárki észrevenné a sápadt, verítékes arcát.
A félemeleti pihenőnél azonban egy csontos, meleg kéz hirtelen megmarkolta a kabátja ujját. A sötétből egy apró gyertyaláng halvány fénye derengett fel, bevilágítva Vincze Erzsi néni éber, ráncos arcát. Az idős asszony meglepő erővel húzta közelebb a férfit a félhomályba borult ajtajához.
– Maga az, Dánielke? – suttogta Erzsi néni, miközben szürke szemei óvatosan pásztázták a lépcsőház feketeségét. – Ne rohanjon úgy, a végén még kitöri a nyakát ebben a zűrzavarban. Inkább arra figyeljen, ki járkál odalent a szuterén körül.
Dániel torka kiszáradt, megdermedt a reszkető sárga fényben.
– Tegnap éjjel, tudja, amikor maga olyan későn jött haza – folytatta halkan az öregasszony, suttogása éles volt, mint a borotva –, a szuterenes Ricsi nem egyedül pakolt a csomagtartóból. Egy ismeretlen úrral sutyorogtak a sötétben, és egy barna borítékot dugdostak. Pont olyat, amiből ma reggel is láttam egyet a postaládáknál. Szóval csak óvatosan azokkal a számítógépes dolgokkal, fiam.
A távolban egy biztosíték égett bűzzel szét, de Dániel fülében csak a saját szívverése dübörgött. Erzsi néni látszólag ártalmatlan pletykája hajszálpontosan a tegnapi adatszivárogtatás éjszakájára mutatott.