Sötét öltöny a postaládáknál

Dániel óvatosan a zsebébe csúsztatta a fekete plasztikkártyát, s amint megfordult, a földszinti postaládák előtti félhomályos térben dr. Balog Henrik élre vasalt sziluettjébe botlott. Az ügyvéd úr úgy mutatott a Vászoly utca 6. málló vakolata és a megviselt bedobónyílások előtt, mint egy elegáns dögkeselyű a lakótelepi büfében. Henrik éppen a 3. emeleti Molnár Máté postaládájába gyűrt be egy vészjósló, hivatalos kinézetű borítékot.
– Jó reggelt, Máté úr! – fordult meg Balog Henrik jéghideg, kimért mosollyal, ahogy a lépcsőn leérkező fiatalemberre nézett. – Csupán egy apró emlékeztető a törlesztőrészlet újrakalkulálásáról. A kamatkörnyezet változékony, mint a közös képviselő jókedve, a határidő pedig holnap dél.
Máté arca szürkésfehérre vált. A kimerültségtől sötétlő karikákkal a szeme alatt lépett a postaládákhoz. Biankával közös lakásuk felújítása és az elszálló hitelek amúgy is az őrület szélére kergették.
– Henrik úr, az előbb beszéltünk! A hitelünkre türelmi időt ígért! – mondta rekedten, miközben kétségbeesetten szorongatta a borítékot. – Még fel sem szereltük a konyhabútort!
– A türelem luxus, Máté úr, és mint tudjuk, önök jelenleg nem állnak jól luxus-ügyben – vágta rá Balog fagyos élvezettel.
Dániel némán simogatta zsebében a Nóra által elhagyott kártyát. Ráébredt, hogy a ház felett lebegő adósságcsapda szálai mind az ügyvéd sötét aktatáskájában futnak össze.