A sarokba szorított őr

Dániel hátrált egy lépést a postaládáktól, átengedve a terepet a megtört Máténak, miközben fent, az első emeleti fordulóban nehéz konyhaajtó nyikordult meg. Bálint lépett ki a gangra munkás bakancsában, huszonnégy órás biztonsági szolgálat után kimerülten, de a lépcső korlátjánál már várta valaki. Erzsi néni sötét otthonkájában, mint egy mozdulatlan vízköpő, állta útját a keskeny átjáróban.
– Bálintka – szólalt meg az öregasszony halkan, de a száraz, reszelős hang bejárta a nyirkos lépcsőházat. Kezében egy vastag, megfakult barna borítékot szorongatott, ujjai fehéredtek a nyomástól. – A törlesztéssel elmaradtál. Zoltán ma is körbejárt ellenőrizni, és ha én nem simítom el a dolgot, a közös képviselő szigorítani fog.
Bálint megállt, ádámcsutkája nagyot ugrott. Óvatosan visszanézett a saját ajtójuk felé, nehogy Enci meghallja a suttogást a folyosóról.
– Nem kaptam még meg a túlórát, Erzsi néni – mondta fojtott, sziszegő hangon. – Adjon még két napot!
– Nekem nem kellenek a kifogások – hajolt közelebb az asszony, szeme fagyos vészjóslással villant. – Mert ha a boríték tartalma nem rendeződik péntekig, Enci megtudja, kinek a gyermekét neveli Erika a szomszéd kerületben. És azt is, kinek a zsebéből ment a babakocsi.
Bálint görcsösen ökölbe szorította a kezét. A házban minden mindennel összefüggött, a fojtogató szálak pedig mind az öregasszony csontos ujjaira tekeredtek.