Sötét öltöny a kapualjban

Tormai Zoltán főtörzs kimért, nehéz léptekkel lépett be a kapualj homályából az udvarra, de a sarkában feltűnt egy másik, jóval fagyosabb alak is. Dr. Balog Henrik élre vasalt sötétkék öltönyében, fekete bőr aktatáskájával a kezében úgy sétált át a pattanásig feszült tömegen, mint aki tudomást sem vesz a kislány eltűnése körüli riadalomról.
Székely Ricsi reflexből szorította meg a kocsikulcsot a zsebében, és óvatosan hátrált egy lépést a szuterén lejárója felé, de az ingatlancápa még csak rá sem pillantott. Balog tekintete először a földszinti rendelő előtt álló, sápadt Dr. Szabó Andrásra szegeződött, majd lassan felnézett a harmadik emeleti korlátra támaszkodó, kimerültségtől szürke arcú Molnár Mátéra.
– A lakáshitel türelmi ideje ma éjfélkor lejár, Máté – szólalt meg Balog halk, mégis metsző hangon, amely akadálytalanul vágott át a szomszédok suttogásán. – És amint látom, doktor úr, a felhalmozott kártyaadósságai sem várhatnak tovább.
Szabó András görcsösen megszorította gyűrött orvosi köpenye zsebét, ahol az eltitkolt fizetési felszólítások lapultak. A szomszédos gangon Szabó Gábor túlzott, szinte megalázkodó szívélyességgel próbált utat nyitni a felbukkanó Etelkának és Bordás professzornak, rettegve attól, hogy az idős asszony egyetlen elszólása leleplezi a múltját a felesége előtt.
– Ne most szórakozzon a papírjaival, ügyvéd úr! – csattant fel Tormai főtörzs, határozottan beállva Balog és a lakók közé. – Egy gyermek hiányzik a házból!
– Mindenkinek megvannak a maga hiányai, főtörzs úr – felelte Balog jéghideg, gúnyos mosollyal, miközben kibontott egy hivatalos iratot. – A kérdés csak az, hogy ki fizeti meg a végrehajtás árát.