Sötét léptek a szuterénben

Bálint nem tehetett mást, megfordult a dohos lépcsőfordulóban, és sietős léptekkel megindult lefelé a szuterén nyirkos félhomályába. Erzsi néni a korlátnak támaszkodva figyelte minden mozdulatát, mint egy zsákmányát leső ragadozó; szemei még a vakfoltokban is követték a férfit. Odalent, a kanyargó fűtéscsövek alatt Lugosi Jenő morogva pakolta a régi építési tervrajzait, miközben a nedves levegőben nehéz feszültség terjengett.
Bálint a kettes szuterénajtóhoz érve dühödten bevert a korhadt faforgácsba. Székely Ricsi villámgyorsan nyitott ajtót, laza, gondtalan mosollyal a szája szélén, mintha meg sem hallotta volna a kapualjból kiszűrődő nehéz, hatósági lépteket.
– Bálint, öregem! – lépett elő Ricsi, és egy vastag, fekete fóliába tekert csomagot nyomott a férfi mellkasának. – Erzsi mama üzent, mi? Ezt tüntesd el a doki rendelőjében, mielőtt Tormai főtörzs átlépi a küszöböt!
Bálint elkapta a nehéz pakkot, de a lépcsőház felől ekkor újra megszólalt Erzsi néni fojtott, kimért hangja. Az öregasszony a korlátról kihajolva épp a riadt Radó Károlynak adagolt egy ártatlannak szánt pletykát a ház villanyóráinak eltitkolt hibaüzeneteiről, miközben tekintetével egyetlen másodpercre sem tévesztette szem elől a szuterén lépcsőjén egyensúlyozó Bálintot.