Árnyékok a földszinti rendelőben

Bálint a kabátja alá gyűrte a nehéz, kemény fekete csomagot. Ricsi kulcsa nyomban fordult a szuterénajtó zárjában, átvágva az alkudozás lehetőségét. Bálint szaporázta a lépteit felfelé a dohos lépcsőfordulóban, a pulzusa a fülében dübörgött.
A félemeleten Karesz állta útját, sápadtan, görcsösen szorongatva kapukulcsait.
– Láttad Erzsi nénit? – sziszegte a gitáros, idegesen pislogva felfelé. – Azt mondja, a hatóság már az utcában van a villanyórák miatt...
– Engedj már! – szisszente Bálint, és vállal félrelökte a rettegő szomszédot. Nem maradt ideje Karesz drámájára.
Erzsi néni a magasból, a korlát fölé hajolva némán intett a fejével a földszinti rendelő iránya felé. Szemében baljós diadal villant. A kapualj felől ekkor fém csikordult: Tormai főtörzs nehéz léptei már a lépcsőház cementlapjait koptatták.
Bálint bevetődött Dr. Szabó félig nyitott ajtaján. A dohos, fertőtlenítőszagú helyiségben az orvos megremegő kézzel rendezgette az asztalán heverő recepteket.
– Ricsi adta. És Tormai már a lépcsőházban van – lihegte Bálint, majd a csomagot gyorsan az íróasztal mögötti paraván alá tolta.
Dr. Szabó arca elfehéredett, de mielőtt bármit mondhatott volna, a nyitott ajtó előtt felhangzott a közeledő hatósági torokköszörülés.