Sötét árnyak a másodikon

Dániel ujja megremegett a kijelző felett. A tegnapi, elhamarkodott döntése nem maradhatott titokban, de az a tény, hogy valaki a házból azonnal felhasználja ellene, gyomorszorító bizonyosságként hasított belé. Nem maradhatott a sötét szobában; tudnia kellett, ki tartja kézben a szálakat. Óvatosan lenyomta a kilincset, és kilépett a félhomályos folyosóra, ahol a fojtogató gázszag keveredett a kiégett biztosítékok szagával.
A lépcsőfordulóban Bálint hirtelen elhallgatott, amint meghallotta az ajtó nyikorgását, és zaklatott mozdulattal a belső zsebébe süllyesztette a vastag papírköteget. Enci szeme tágra nyílt a félelemtől, ahogy Dánielre nézett.
– Te is kaptál valamit? – kérdezte Dániel rekedten, Bálint gyanakvó tekintetét állva. – Valaki pontosan tudja, mit tettem tegnap éjjel. És nem áll meg a fenyegetőzésnél.
Mielőtt Bálint válaszolhatott volna, a lépcsőn Székely Ricsi sietős léptei visszhangoztak. A szuterén kereskedője izzadtan, kapkodva szedte a fokokat, a lent álló hatósági autók kék villogása baljósan rajzolódott ki riadt arcán. A földszintről közben Dezső bá slisszolt át a belső udvar felé, diplomatikusan elkerülve a szirénázó egységeket.
– Nagy a baj – sziszegte Ricsi, és Dániel mellé lapult a falhoz. – Lent mindent átfésülnek. Ha a tegnapi titok kiderül, mindannyiunkat elvisznek.