Sarokba szorítva

Bálint torka összeszorult a fenyegetés súlya alatt. Pontosan tudta, hogy dr. Szabó kétségbeesése nem játék: a kártyaadósság és Balog Henrik szorítása a sarokba szorította az alkoholista orvost. Ha a titok kipattan, Enci azonnal elhagyja őt, és a házban felépített törékeny élete kártyavárként omlik össze a lakók szeme láttára.
„Kapsz egy kis időt, András. Csak ne nyissa ki azt a kibaszott ajtót!” – sziszegte Bálint elhaló hangon a résbe, majd tehetetlenül visszalépett a küszöbről.
Ahogy megfordult, Enci már alig két lépésre állt tőle a homályos, fojtogató folyosón. A lány szemeiben a megcsalattatás és a rettegés keveréke égési sebként izzott. A levegőben terjedő gázszag köhögésre kényszerítette, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Bálintról. „Mit akart ez az ember? Miről beszéltetek, Bálint?” – kérdezte rekedten, a hangjában lévő gyanakvás lesújtóbb volt, mint a pincéből felszálló szag.
Mielőtt Bálint válaszolhatott volna, a lépcsőház sötétjéből előlépett Erzsi néni. Az idős asszony nem kapkodott, apró, kimért léptekkel haladt végig a gangon. Megállt a feszült pár előtt, rácsatlakozva a pillanatra, mint aki pontosan tudja, mi lapul a rendelő zárt ajtaja mögött.
„A gázórát elzárni már késő, fiam” – mondta Erzsi néni halk, száraz hangon, miközben szemei Bálint sápadt arcára szegeződtek. „De a tegnap esti dolgok végül mindig utat törnek maguknak. Akkor is, ha az ember megpróbálja eltemetni őket.”