Rozsda és szikrák a félemeleten

Balog még épp hogy eligazította szürke, méregdrága kabátja hajtókáját a megfagyott csendben, amikor a félemeleti biztosítéktábla mögött valami ünnepélyes, süvítő hangon felrobbant. A falból kénes szagú szikraeső csapott ki, amit nyomban követett a fejmagasságban futó régi gőzfűtéscső kétségbeesett sziszegése, majd egy kövér sugárban feltörő, rozsdás vízsugár.
– A szigetelés! A közös tulajdonú infrastruktúra! – visított fel a lépcsőfordulóból Fekete Zoltán, aki egy szál kék csíkos pizsamában és a házirendet tartalmazó laminált mappával a kezében termett ott, mint egy rémes éjszakai látomás. – Ezt ki fogja kifizetni? A felújítási alap kimerült!
Mielőtt a forró víz eláraszthatta volna Balog Henrik olasz bőrcipőjét, Tibor bá robbant ki az első emeleti ajtón. A 74 éves villanyszerelő fején egy imbolygó bányászlámpa világított, kezében pedig egy akkora franciakulcsot szorongatott, amivel gőzhajókat szokás szerelni.
– Félre az útból, irodisták! – dörögte Tibor bá, és szakképzett mozdulattal vágta rá a szerszámot a csőtörés feletti rozsdás tekerőre. – Ha ez a zárlat eléri a kettes emeletet, a fél házat újjá kell építeni!
Bálint félreugrott a gőzben, de a szeme akaratlanul is a második emelet felé tévedt. Otthon a csecsemő sírt, Nóra lakásánál Enci pakolt a lányokkal – ami Bálint megtépázott egójának legalább akkora égési sérülést okozott, mint a kigyulladt biztosíték –, de most nem volt idő a féltékenykedésre. A rozsdás víz már a rendelő ajtajáig kúszott, miközben Balog Henrik hűvös undorral lépett vissza egy lépcsőfokot, és sokatmondóan a karórájára pillantott. A holnap déli határidő nem állt meg, a ház viszont elindult a teljes műszaki csőd felé.