Résre nyílt ajtók a kapualjban

Balog Henrik egy pillanatra megtorpant Ricsi vakító fénysugarában, de az arca egyetlen izommozdulattal sem árulta el a dühét. Lassan meghajtotta a fejét, majd a bőr irattáskáját a hóna alá csapva a földszinti postaládák felé lépdelt. Ott, a sötétben Fekete Zoltán próbálta épp zseblámpával átnézni a bedobott sárga csekkeket – a közös képviselő még ebben a kaotikus áramszünetben is a ház hivatalos levelezését böngészte, képtelenül arra, hogy elkerülje a folyosóra tóduló lakókat.
Bendi kettesével szedte a fokokat lefelé a korlát mellett, és Ricsi mellé állt. A fiatal fiú vállszélessége nem volt félelmetes, de a jelenléte határozottan jelezte: a ház fiatalabbjai nem hagyják szó nélkül a nyílt fenyegetőzést.
– Jobb lenne, ha hazamenne, ügyvéd úr – vetette oda Bendi éles, nyers hangon, miközben a mobilja kijelzőjével a kijárat felé mutató utat világította meg.
Mielőtt Balog válaszolhatott volna, az egyes lakás ajtaja résnyire nyílt. Erzsi néni ráncos arca bukkant elő a homályból, szagolgatva a lépcsőházi égett szagszagot.
– Ne koptasd a szád, Bendegúz, úgyis hiába – szólalt meg az öregasszony, s hangja reszelősen járta be a kapualjat. A résből kibocsátott keskeny fénysugár pontosan Dr. Szabó reszkető kezére vetült. – Balog úr úgyis tudja, mit csinál. Bár arról mélyen hallgat, hogy a tegnap esti kártyaparti óta a tiszti főorvos helyettese is a doktor úr rendelőjét keresi... Meg az a fiatalasszony a babával, aki éjfélkor surrant ki a hátsó udvarra. Ugye, doktor úr?
A kijelentés súlyként nehezedett a földszinti térre. Szabó doki feje önkéntelenül a falnak koccant, miközben Balog szeme keskenyre szűkült a megnevezett titok hallatán. Erzsi néni szándékosan dobta be a csalit, pontosan tudva, hogy a lépcsőházban senki sem maradhat érintetlen.