Rendszernapló a sötétben

Dániel nagyot nyelt, miközben Erzsi néni ajtaja mögött elcsendesült a fémzár finom kattanása. A lépcsőforduló fülledt, lőporszagú levegője hirtelen fojtogatóvá vált, a zsebében pedig újra megremegett a telefon. Nem teketóriázott tovább: gyors, nehéz léptekkel sietett lefelé a saját ajtója felé, de a kulcsot alig bírta beilleszteni a zárba. A keze reszketett a feszültségtől.
Bent a félhomályos szobában a laptop kijelzőjének hideg kék fénye fogadta. Dániel előhúzta a mobilját, és a képernyőre meredt. Az ismeretlen számról érkező újabb üzenet szavai késszúrásként érték: „A tegnap esti adatátvitel nem volt olyan névtelen, mint hitted. A szerverek mindent rögzítettek. Tíz perced van válaszolni.”
A gyomra görcsbe rándult. Tegnap éjjel, amikor a teljes ház sötétségbe borult, a kiégéstől és az eladósodottságtól hajtva olyan bizalmas céges állományokat másolt át egy külső szerverre, amelyekkel egyetlen mozdulattal kiverekedhette volna magát a csődből. Azt hitte, az áramszünet zűrzavara tökéletes fedezéket nyújt, de most ráébredt: a csapdát saját magának állította fel.
Az nyitott ablakon át a belső udvar zaja szűrődött be. Odalenn Székely Ricsi épp a kocsija csomagtartóját csapta le hangosan, gyanútlanul fütyörészve a félhomályban, miközben a házban mindenki egymást leste a hatósági ultimátum óta. Dániel a homlokát a hideg ablaküvegnek támasztotta. A tegnap esti titok többé nem a fejében élő rémálom volt, hanem elkerülhetetlen, fenyegető valóság.