A nyitott ajtó rése

A katasztrófavédelmisek határozott léptekkel indultak meg a kapualj felé, maguk mögött hagyva a földbe gyökerezett lábú Fekete Zoltánt. A lakók döbbenten oszlottak szét a gangon, senki sem akart az ügyvéd gúnyos tekintetének kereszttüzébe kerülni. Kelemen Dániel szorosan a fal mellett osont lefelé a korláthoz tapadva, zsebében a telefon kijelzője még mindig a rejtélyes üzenettől izzott. Zoltán ma is egész nap a házat járta, de most úgy tűnt, a saját hálója gubancolódott a nyakára.
Ahogy Dániel az első emeleti fordulóba ért, a nyolcas lakás ajtaja halkan kattant. Vincze Erzsi néni lépett ki a folyosóra, kezében egy poros kerti olajmécsessel, mintha csak a megszokott esti tisztogató körútját végezné. Apró, fürkésző szemei azonnal ráfonódtak a férfira.
– Szervusz, Dánielkám – mondta az öregasszony halkan, éles hangja elfojtott suttogássá halkult. – Látom, nagy a riadalom. De tudod, nem a villanyóra az egyetlen, ami füstöl ebben a házban. Tegnap este, amikor az a nagy sötétség volt, láttam a doktor urat a postaládáknál. Nem a sajátjába nyúlt. Egy barna borítékot csúsztatott a Bálintéba, miközben a Balog ügyvéd úr a lépcsőaljból figyelte.
Dániel torka kiszáradt. Erzsi néni ártatlanul megsimogatta a mécses peremét, majd visszalépett a küszöb mögé, de az ajtót résnyire nyitva hagyta. A résben megvillanó tekintete világossá tette: nemcsak látott mindent, hanem pontosan tudta, kinek az életét boríthatja fel a következő szóval.