Rendszerhiba a másodikon

Bálint nem válaszolt Encinek. A torkában lüktető vészharang elnyomott minden észszerű magyarázatot. Megfordult, és ahelyett, hogy megnyugtatta volna a reszkető lányt, pánikszerűen rohanni kezdett felfelé a sötét lépcsőházban. Enci döbbenten kiáltott utána, de a lépcsők kongása elnyelte a hangját. A fordulóban Fekete Zoltán zseblámpájának hideg fénye vetült a falra. A közös képviselő éppen a rendbontás miatt próbált fellépni, és szigorú arccal elállta az utat, de Bálint ügyet sem vetett a tekintélyére; durván kikerülte a férfit, és rohant tovább a másodikon lévő menedéke felé.
Ugyanebben a másodpercben, alig pár méterrel feljebb, Kelemen Dániel az íróasztala felett görnyedt a félhomályban. A monitor kék fénye megvilágította megviselt, nyúzott arcát. Néhány órája küldte el a felmondását, és az egzisztenciális űr éppen most kezdte magába szippantani. Ekkor az asztalon heverő telefonja élesen vibrálni kezdett. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet villant fel a kijelzőn: „A döntésed nem maradt észrevétlen.”
Dániel gerincén végigfutott a hideg. Ki figyelheti őt ebben a fojtogató, egymást leső mikrokozmoszban? A folyosón felhangzó dübörgés és a kiabálás hirtelen rántotta ki a bénultságból. Az ajtóhoz lépett, és a kémlelőnyíláson át nézte, ahogy a halálra vált Bálint elviharzik a zárkája felé, miközben odalent Fekete úr méltatlankodó hangja visszhangzott a betonfalak között. Dániel érezte, hogy a ház láthatatlan, piszkos titkai mindannyiukat ugyanabba a csapdába rántják.