A megtagadott segítség

Bálint nem futott be a saját lakásába. A torkában lüktető vészharang elől menekülve a folyosó túlsó végén lévő, tizenkettes számú ajtónál torpant meg. A tüdeje égett, a kezével görcsösen kapaszkodott a korlátba. Kerekes Lívia szinte azonnal ajtót nyitott, mintha csak az alkonyatban léptek neszét leste volna a gangon. Az ápolónő hűvös, fürkésző tekintete végigmérte a verejtékező férfit. Nem volt szükség hosszas magyarázatokra; Lívia pontosan tudta, miért jön Bálint ilyenkor, amikor a lépcsőházban Fekete úr kiabálása még ott vibrált a betonfalak között. Bálint torka teljesen kiszáradt, alig bírta kinyögni, hogy a szokásos feszültségoldó kellene neki, a legerősebb, amit Szabó doktor receptjeivel még ki tudott csempészni a kórházi készletből.
Lívia azonban most nem mozdult, hogy beengedje a lakásba. Az arca feszült volt, a szeme sarka idegesen rándult egyet a sötétben. „Nem ma, Bálint” – suttogta fojtott, szaggatott hangon, miközben hátranézett a csendes előszobába. „A főtörzs ma este már kétszer is körbement a házban egy lakossági bejelentés miatt. Szabó doktor rendelője körül is szaglásznak a rendőrök. Ha most bármit átadok, mindketten megyünk a süllyesztőbe.”
Bálint érezte, hogy a csapda végleg bezárul körülötte. Ha nem kapja meg a tablettákat, a pánik teljesen felfalja, és képtelen lesz szembenézni a zsaroló orvossal vagy az eltitkolt gyermekével. De Lívia határozottan rázta a fejét, és mielőtt rácsukta volna az ajtót, még odasúgta: „Menj a pincébe, Székely Ricivel beszéld meg.” Bálint egyedül maradt a folyosón, miközben a lépcsőházból egy nehéz léptekkel közeledő alak árnyéka vetült a kopott sárga falra.