A kapocs a félhomályban

Bálint elszakadt a tizenkettes ajtótól, és a sötétedő lépcsőforduló felé sietett, de mielőtt elérte volna a pincébe vezető kőlépcsőket, egy vékony, csontos kéz nyúlt ki az egyes emeleti átjáró félhomályából. Vincze Erzsébet állt a fordulóban. Az öregasszony a megfakult otthonkájában, összefont karral várta, tekintete hűvösen és pontosan méregette a ziháló férfit.
– Hova ilyen szaporán, Bálintka? – suttogta Erzsi néni halkan, de olyan élre hegyezett hangon, ami azonnal megállította a férfit. A köténye mély zsebéből egy megviselt, vastag barna boríték csücske bukkant elő. – Lívia most nem fog segíteni. A rendőrök a földszinten szaglásznak, Szabó doktor pedig bent reszket a rendelőjében. Azt hitted, egyedül neked vannak intéznivalóid ebben a házban?
Bálint ökle görcsbe rándult, az arca eltorzult a dühtől. – Hagyjon békén, Erzsi néni! Nincs most ehhez energiám!
– Pedig jobb, ha találsz – lépett még egy fél lépést közelebb az öregasszony, és meglepő eréllyel a borítékra koppintott. – Ha ez a papír átkerül Enci kezébe, a féltve őrzött életed kártyavárként dől össze. Erika, a gyereketek, meg a zsaroló orvosod... Enci fél órán belül megtudja a teljes igazságot. Nem akarod te ezt, ugye? Ebben a házban minden mindennel összefügg, Bálint. Ha én elengedem a szálat, te zuhansz a legnagyobbat.
Bálint tehetetlen dühhel és fojtogató pánikkal bámulja a nőt, miközben lent a lépcsőházban a nehéz, hatósági léptek csizmái már a félemeleti forduló kövezetén visszhangzanak.